Mindig nagy megtiszteltetés számomra, ha egy pár elhív a kisbabájuk születéséhez. Kitüntetett esemény ez a család életében. Ünnep. Azzal, hogy a kis Anna születésénél jelen lehettem, nagyon sokat kaptam. Meglátni a szülés valódi természetét, a női test bölcsességét, egy kisbaba háborítatlan megérkezését erre a világra, mind-mind felejthetetlen élmény. Drága Anna, sokat gondolok rád és azokra a kisbabákra, akik utánad születnek majd. Kívánok nekik is olyan gyöngéd megszületést és harmonikus megérkezést erre világra, mint amiben neked részed lehetett!

“Az őszibarack befőttel kezdődött…

A 37. heti bábai vizsgálat idejére az én szervezetem tökéletesen előkészült már a baba születésére, érett volt a méhszáj, a baba feje egészen lent volt. Kisfiam esetében, három és fél évvel ezelőtt hasonló volt a helyzet ilyenkor, és ő másnap meg is született, így ez alkalommal is nagy izgalomban töltöttük az ezt követő napokat; jaj, még ezt meg akarom csinálni, jaj, még azt el akarom intézni. (Király Ági úgy jellemezte a helyzetet utólag, hogy nem csodálkozott volna, ha még haza sem érünk a vizsgálatról, és már hívjuk őt, hogy jöjjön.) De ez a baba még két hétig jobban érezte magát a pocakomban.

Időközben mindennel, de mindennel elkészültünk, és volt részem az örömteli megnyugvásban is. Amikor az ember már nem is várakozik, hanem újra éli természetes hétköznapjait abban a boldog tudatban, hogy egyszercsak történik majd valami, ami fenekestü l felforgatja az életét. A boldog nyugalmat egyedül a vizsgálati napok tették kényelmetlenné (ctg, flow metria), amiket a kórházban és az ott várakozó kismamák körében általánosan jellemző hangulat miatt szívesen elkerültem volna. Hálás szívvel gondoltam ezekben a napokban Geréb Ágira és munkatársaira, akik elhivatott munkájukkal, szeretetükkel lehetővé tették, hogy egy olyan ösvényen járhassak, amelynek nem a félelem és a “jaj, csak legyünk már túl rajta” érzés a természetes velejárója, hanem a bizonyosság, hogy gyermekszülésre teremtettünk, a Teremtő pedig mindent pontosan megszerkesztett, ezért úgy várhatom azt a napot, mint egy ünnepet!

Az a nap pedig teljesen váratlanul köszöntött be az életünkbe. Délután-este kisfiammal táncházba mentünk. Mindenki mosolyogva nézett engem, és én csak otthon vettem észre, hogy mindkét mellemből vidáman folyt az előtej tánc közben. Este, miután kisfiunk elaludt, a természetes szülésmegindítás legkellemesebb módját alkalmaztuk Apával, talán már nem is tudatosan ezzel a céllal. (Ahogyan Ingeborg Stadelman írja A bába válaszol c. könyvében: “Természetes és nem ritkán sikeres módszer a természetes prosztaglandin felhasználása, amely a férfiak ondóváladékában található (…) e szövethormonok fájáskeltő hatásúak, de csakis akkor, ha a várandós teste szülésre készen áll.”)

Aztán rámjött, hogy alvás előtt ehetnénk egy őszibarack befőttet, így aztán fél 11-kor ott ültünk Apával az ágy szélén és vidáman kanalaztunk az üvegből. Kisfiunk ott szuszogott a nagy ágyban. Sosem fogom elfelejteni azt a barack befőttet. Örökkévalónak tűnő boldog percek voltak, mintha megállt volna az idő… utólag tudjuk, egy fejezet akkor zárult éltünkben, az új Élet készülődött….

Amikor lefeküdtünk, fájdogált a hasam, de hát ilyen volt már többször is. Aztán valami pattant ott belül, ez riasztó, idegen érzés volt (kisfiammal a kitolás közben pukkant el a burok, az más volt). Rögtön lenyúltam, hogy folyik-e valami… hát, egy kicsi víz jött ki. Aztán olyan erős fájások jöttek, hogy mondtam Apának, hogy fel kell kelnem, hamarosan kiderül, hogy lesz-e valami ma éjjel, vagy megnyugszunk és visszafekszem aludni. Ahogy látta, hogy görnyedek a fájás közben, ő is felkelt. Folyamatosan járkáltam fel és alá, a hasamat simogattam, fájások alkalmával pedig a szoba belső sarkába húzódva, terpesz állásban a térdemre támaszkodva lehajoltam és úgy ringattam magam. Negyed 12 körül felhívtam Király Ágit, hogy jöjjön. Hideg zuhanyként ért bennünket a hír, hogy úton van egy másik, jóval a terminus előtt megindult szüléshez, jó messzire tőlünk. Mondta, hogy értesíti a helyettest és visszahív bennünket. Mondtam, hogy igyekeznie kellene, mert fájások alatt már beszélni sem tudok.

Apával gyors kupaktanácsot tartottunk. Aggódva mondta, hogy szerinte az öt perceseken bőven belül vagyunk már. Bemenjünk-e kórházba? Onnan is éreztem, hogy helyzet van, hogy megcsappant az ellenállásom a kórházzal szemben, nem éreztem úgy, hogy van döntési lehetőségünk, amennyiben Ági helyettese esetleg nem elérhető. De hova menjünk? Oda, ahol másfél hónapja nem jártam már, mert úgy megváltozott az orvosom viselkedése, amint megtudta, hogy otthon szeretnék szülni? Vagy oda, ahová körzetileg tartoztam, ahová az utolsó másfél hónapban jártam a vizsgálatokra, de orvossal nem találkoztam? Egyik kevésbé volt kecsegtető, mint a másik.  Várjuk meg Ági hívását, ha pedig menni kell, akkor hívjunk mentőt, az meg oda visz, ahová visz, ott nincs döntési lehetőség.

Felhívtuk Annát, a dúlánkat és anyukámat, hogy jöjjön át a kisfiunkért, mert Apa úgy tűnik, nem hagyhat engem egyedül. Egyszerre értek ide, kisfiamat felkeltettük, felöltöztettük, nagyon sírt, amikor anyukám elvitte őt, Apa lekísérte őket. Aztán jött Ági hívása, úgy háromnegyed 12 előtt valamivel, hogy Győrből elindult a helyettese, Éva, körülbelül egy óra, amíg hozzánk ér. Atyaég, egy óra… újra megfordult velem a világ! Nagyon erősnek éreztem a fájásokat. Hiába volt most már elvileg minden sínen – kisfiam kint volt a házból, dúlánk megérkezett, a bába úton volt -, csak az motoszkált bennem, hogy Istenem, csak kibírjuk azt az egy órát. Biztonságérzetem csak azzal a gondolattal párosult, hogy a baba akkor születik, ha a bábánk megérkezett. Ezért ez alkalommal igyekeztem tudatomnál maradni. Míg kisfiammal a vajúdás és szülés egy nagy utazás volt, amely során tudatos énemet elhagyva rábízhattam magam néma segítőim angyalian gondos kezeire, addig ez alkalommal mindent megtettem, hogy a “Nagy Utazás” ne tudjon magával ragadni. Férjem látva, hogy itt sem tud segíteni (ahogy kisfiamnál sem osztottam rá semmilyen szerepet, a szülés nálam valahogy úgy tűnik, amolyan “asszonyok dolga”), Annára bízott engem, kiment a konyhába, ott tett-vett. Anna vizet forraltatott vele a borogatáshoz. A kontrakciók között, miközben sétáltam fel és alá, igyekeztem beszélni hozzá, néztem az időt, jaj de jó, megint eltelt tíz perc, kiraktam egy nagy nejlont az ágyunk elé, igyekeztem nagyon szociálisnak lenni, pedig hol voltam már a szociális szaktól…  Továbbra is járkáltam a két szoba között, fájásokkor pedig lehajolva ringattam magam. Úgy éreztem, nagyon fáj, sokkal jobban, mint a kisfiammal…. Jobb lenne elveszíteni a tudatomat, akkor kevésbé fájna…  Átéreztem a kórházban szülő nők igényét, hogy fájdalomcsillapítót kérnek. Megfordult a fejemben, hogy most azért én is kérnék…   aztán összeszedtem magam, nem, itt nincs fájdalomcsillapító és ki fogom bírni, kész, pont. Sétálás közben imádkoztam, és Istent és a babát is kértem, hogy még várjunk egy picit.

Áldás volt, amint megérkezett a forró víz, és Anna megkezdte a fájások alkalmával a muskotályzsályás borogatást, igazi enyhet adó áldás. Továbbra is sétálgattam, de minden fájás érkezésekor ott álltam már két kézzel az ágyunk végére támaszkodva, és úgy ringattam a csipőmet, ő meg hátulról mintha átölelt volna, úgy tette hasamra a borogatást és követte a mozgásomat. Nemcsak a borogatást adta, valami néma erőt is küldött nekem minden alkalommal. A vajúdás egyértelműen és biztosan haladt a maga útján. Anna kezdő dúla létére a nyugalom szobraként állt mellettünk. Egy adott ponton megkérdeztem tőle, hogy ugye nem hagy itt bennünket (mivel a dúlákat etikai szabályzatuk köti, hogy nem lévén egészségügyi végzettségük, nem maradhatnak szülő nővel egyedül aktív szakban). Márpedig ő is pontosan látta, hogy lassan már az aktív szakon is túlvagyok. Megnyugtatóan mondta, amit úgyis tudtam, nem hagy egyedül bennünket, de engem végig gyötört valamiféle lelkiismeret furdalás… milyen helyzetbe került miattunk… még ha nem is tehettünk erről…

Egy alkalommal két fájás között beültem a hintaszékbe, ott ringattam magam…  oh, ez nagyon jó volt… olyan jó, hogy éreztem, hogy a Nagy Utazásra csábít engem, ami minden bizonnyal még jobban gyorsítaná a dolgokat, amit pedig nem engedhettem meg magamnak. Egy alkalommal pedig odamentem a Boldogasszony szoborhoz, amit esküvőnk alkalmából kaptunk ajándékba, és úgy fohászkodtam, hogy Boldogasszony ismeri minden asszony dolgát, pontosan tudja, milyen helyzetben vagyunk, segítsen meg bennünket. Amikor visszamentem a hálószobába az ágy végébe, kérve a borogatást, furcsa tüneményben volt részem. Mintha Boldogasszony anyánk azt mondta volna, “minden rendben lesz” és egy nagy kék, egész szobánkat beborító kendőt terített volna ránk. Ez még egyszer pontosan ugyanígy megtörtént, mintha hívő hitetlenségemet is ismerné és tudná, hogy kell nekem a megerősítés.

Aztán az egyik fájás alkalmával, ahogy ott ringattam magam lehajolva az ágy végében és áldottam Anna fájdalomcsillapító borogatását, a bensőmben felsejlett az a bizonyos kakilási inger, amivel annyira meg akartam várni a bábát és amiről kisfiam érkezése óta tudom már, hogy nem is kakilási inger, hanem valami más, ami egy gyermeket hoz erre a Földre. Az első két fájásnál tisztes távolból kerülgettem magamban ezt az érzést, remélve, hátha csak én tévedek. A harmadiktól kezdve azonban a Természet már tette a dolgát, bevont engem, magával ragadott. A tolófájásnak nem lehet ellenállni, ott nyomni kell, teljes erődből, nem tudod kihúzni magad a feladat alól. Nem mondtam meg Annának, mit érzek, mintha ezzel a tolófájások bizonyosságát csökkenthettem volna. De a torkomból feltörő, mélyről jövő, állatias nyögés alapján legkésőbb addigra már ő is bizonyosan tudhatta, amit nem akartam szavakkal megerősíteni.
És itt felgyorsultak az események: – Apa hívd azonnal a bábát! …  – Most fordul a házunk előtt, válaszolta,   – Menj le elé, te keress parkolót az autójával, ő meg jöjjön gyorsan fel! Újabb fájás, szünetben hallom, hogy nyílik lent a nagykapu, látom, hogy az előszobában ég a lámpa, az ajtó résnyire nyitva…  Újabb fájás, talán ez volt a negyedik, vagy az ötödik… feszül a gátam, az a szintén ismerős csipő, szúró, égető érzés a bőrön…  Úristen, hogy feszül a gátam…  és púposodik, ahogy lenyúltam a kezemmel, éreztem, hogy ott törekszik kifelé a hajas fejecske, még átvillant az agyamon, hogy ajjaj, kellene ide valami gátvédelem, ahogy kisfiammal volt, de a fejecske a következő pillanatban már teljes egészében a kezemben volt, és …  és nem állt meg, hanem jött kifelé  – Anna segíts! – kiáltottam és már kint is volt a baba.  Anna dúlánk kapta el a kislányunkat, aki háromnegyed egykor egy lendülettel érkezett e világra és csuda csúszós volt (hát persze, a magzatmáztól). Hanyatt feküdtem azonnal az ágyon, Anna hasamra tette a babát, betakart bennünket, és Éva bába ekkor robogott be az ajtón.

 

Meglátott minket és azt mondta: rendben, akkor kezet mosok. 10mp múlva már ott volt és ellenőrizte a babát. Letekerte a nyakáról a köldökzsinórt, ami nem fojtotta a babát, na de mégiscsak kellemesebb úgy. Kisbabánk rendesen lélegzett, nyammogott, néha nyögdécselt. Megilletődve hallgattuk. Megint megállt az idő.
Amikor Apa belépett az ajtón, nem akarta elhinni, hogy nem várta őt meg a kislányunk…  hiszen előtte megbeszélte vele. Annál inkább meglepődött, amikor meghallotta, hogy a bábát sem várta meg. Őszintén szólva, én sem gondoltam volna. Még egy fájás és már ott lett volna a bába velünk, nem hittem el az utolsó pillanatig, hogy nem várjuk meg őt. Örültem az érkeztének nagyon,   … a biztonságérzetemhez kellett, és hátra volt még a lepényi szak.

Mély áhítattal, mint akik valami nagy csodának részesei vártuk a lüktetés elhalványulását a köldökzsinórban, hálószobánk halványvörös félhomályában (apukám szerkesztett nekünk vörös papírból lámpabúrákat a kislámpákra). Néha-néha beszélgettünk. Reszkettem, talán kicsit fáztam is (pedig jól befűtöttünk). Apa hosszú zoknit húzott a lábamra, Anna és Éva szárazra cserélték a magzatmázas takarónkat. A köldökzsinór csak a hasamig engedte a babát. Ez alkalommal Apa vágta el. Ezután a baba többször is felsírt. Hihetetlen lendülettel és hangosan szopizott, ahogy Éva segített elhelyezkedni szoptatáshoz (a babát egy párnára fektette mellém). Az idő lassanként visszazökkent rendes ütemébe. Nem tudtunk betelni a csodával.

A lepényt már a fürdőkádban szültem meg zuhanyzás közben, míg a baba Apa mellkasán pihent a hintaszékben. Ismerkedtek egymás bőrével, illatával, mígnem aztán kislányunk elaludt. Annának köszönhetően tiszta ágyba feküdtünk be. Éva engem is megvizsgált, felszíni sérülésen kívül, olyan, mint egy horzsolás nem lett semmi bajom. A KIT gátizomtorna (és a lelki felkészülés) valóban nagyon fontos és működik, ez alkalommal nagyon rendesen csináltam. Lelkileg legnagyobb hatást Ina May Gaskin könyve, az Útmutató szüléshez tett rám. Az például, hogy nem vagyunk selejtesek, akiket meg kell varrni a szülés után, mert tönkre mennek, hanem éppen hogy arra teremtettünk, hogy ki tudjuk engedni a babánkat és utána a testünk vissza is tudjon állni magától ugyanabba az állapotba, ahonnan indult. És az, hogy ahogy a majom nem gondolkodik el azon (és főleg nem szülés közben), hogy vajon kifér-e a baba, nekünk sem kell. Az, hogy az is segít, ha megtaláljuk a bennünk szunnyadó ösztönlényt, vagy állatot… ki oroszlánt, ki valami mást, ami nyugodtan üvölthet is akár, ha az segít….  Aki szintén nem töpreng a dolgokon, csak teszi, a dolgát, aszerint, ahogyan azt a Teremtő megalkotta… Nagy hatást tett még rám az, hogy szeressük a testünket: sokat beszélgettem ez alkalommal nemcsak a babával (többször elmeséltem neki, hogy mi fog történni a szülés során, hogy szegje le a fejecskéjét a mellkasára, mert úgy a legkönnyebb megszületni, és legfőképpen, hogy nem kell félni, mert a szorító fájások között mindig lesz megpihenés, amikor összeszedjük majd magunkat, és nem leszünk egyedül, mert a Teremtő velünk lesz, ahogy mindig). Ez alkalommal a testemmel is megbeszéltem a dolgokat: megdícsértem a méhemet, hogy olyan jól őrzi és védelmezi a kisbabánkat és felkészítettem az előtte álló nagy feladatra: most majd ki kell engednie őt. Megköszöntem a belső szervek, a gátam és hüvelyem működését, elmondtam nekik, hogy nagyon számítok rájuk mindenkor, és szeretem őket. Biztos vagyok benne, hogy mindezek segítettek abban, hogy rakétasebességgel érkező kislányunk nem szaggatott szerteszét.

Éva távozta után koccintottunk Annával a nagy ijedtségre, és az életre szóló élményre. Nem tudom, mi lett volna, ha ő nincs velünk. (De tudom: nem mertünk volna otthon maradni.) Örökké hálás leszek, Anna, hogy velünk voltál, és a helytállásodért, bátorító pillantásaidért, nyugtató érintéseidért!

Amikor a férjem felhívta az anyukámat, a kisfiunk meghallotta, hogy megszületett a kishúga, és azonnal haza akart jönni. Nem buta gyerek, azt mondtuk neki előtte, hogy amikor kibújik a baba, akkor a mamihoz kell mennie, és hogy ez megtörtént, nem látta okát, hogy reggelig maradjon, nem volt hajlandó elaludni.

Így aztán négy óra körül a szokásos módon aludtunk el, kisfiam ott feküdt mellettünk a nagy ágyban, fogta a kezemet, csak éppen már nem hárman, hanem négyen voltunk: kislányom ott szuszogott a mellkasomhoz tapadva. Gyönyörű volt.

Hát, ez volt a mi nagy kalandunk. Kisbabánk azóta is szopigép, én nem is tudtam, hogy az első három napban is így szopnak a gyerekek (kisfiam csak a harmadik napon kezdte)… másnap reggel befutottak apukám és a párja, majd miután pihent egy kicsit, az anyukám is. Kisfiunkkal játszottak a másik szobában, főztek, sertepertéltek körülöttünk. Férjem körbehívta telefonon a családtagokat, barátokat, és én egész délelőtt a hálószobából hallgattam, ahogyan ő élte meg a történteket…  az ő szemszögéből én istennővé magasztosultam. Valamikor délelőtt tisztába tettük kislányunkat (a magzatszurot tényleg csak lerobbantani lehet J), és elváltunk bőr a bőrtől, felöltöztettük őt és úgy feküdtünk tovább a nagy ágyban, összeölelkezve. Onnan hallgattam nagy boldogan a családunk tüsténkedését… de hisz ez már egy másik történet…  csak hát olyan természetesen következik az előzőből, ahogy kislányunk világrajövetele is történt…”