Van egy kisbaba, aki a szívemnek különösen kedves, mert ő volt az első, akinek a megszületésénél jelen lehettem. Az apukája leírta nekem gondolatait az apává válásáról. Szeretettel ajánlom mindenkinek!

“Apa lettem. Milyen? Nehéz. Először arra gondoltam, ez az egy szó fejezi ki legjobban, milyennek érződött a szülővé válásom. Nehéz, mert egyik pillanatról a másikra az önző-énből, szülő-énné kellett válnom és erre nem tudtam, de valószínűleg nem is lehet elmondásokból (legyen szó bármilyen jó ismerős, kedves rokon által előadott tuti okosságról is) felkészülni. Ez az átállás egy újabb, de ezúttal az agyban végbemenő, az apával is megtörténő szülési folyamat. Mint minden szülés ez is mindenkivel másképp történik, mindenkire másképpen hat. Csak a kiindulási pont ismert, de hogy merre halad és hogyan, az rajtunk múlik. Rajtunk múlik, milyen gyorsan fedezzük fel magunkban a szülőt, milyen gyorsan tanuljuk meg elfogadni, hogy mások lettünk és rajtunk múlik az is, hogy mikorra vesszük észre azt a nyilvánvaló tényt, hogy valójában élvezzük a szerepünket. Addig, amíg nem tapasztaljuk meg, milyen, az alig párnapos kisfiunk álmát őrizni, szuszogását lesni és megijedni minden kihagyottnak vélt lélegzetvételtől, addig, amíg nem fedezzük fel, hogy nemcsak nekünk jelent mindent a gyerekünk, de neki is mi vagyunk az érintésekben, a karban, mellkason eltöltött időben kifejezett biztonság, otthon, nyugalom, a minden. Ezeket átélve vesszük észre, hogy mégsem lehet egy szóval jellemezni a szülővé válás élményét, mert a nehéz mellé muszáj olyan kifejezéseket is felvennünk, mint örömteli, szép, megható és felemelő.”