Itt a blogon adtam hírül 2 hete, hogy elindult a Kistarcsai Kórházban az ún. dúlaügyelet, ami lehetőséget teremt arra, hogy a kórház szülészetére érkező anyák és párjaik éljenek a dúlai támogatás nyújtotta előnyökkel. A Békés Dúlakör tagjai közül 14-en veszünk részt ebben az önkéntes munkában és igyekszünk a tőlünk telhető legtöbb időt kint tölteni a kórházban.

Az első ügyeleti napom meseszerűen indult. Azután, hogy átöltöztem, máris bekísértek az egyik szülőszobára, ahol a dúlai jelenlétre nyitott, kedves pár fogadott. Az első babájukat várták. Bemutatkoztam, aztán türelmesen vártam, hogy hol is tudnék bekapcsolódni a történetükbe. Egészen más így kísérni egy párt, mint amikor fogadott dúlájuk vagyok. Olyankor már van egy „alapozó” szimpátia (hiszen rám esett a választásuk), aztán a szülést megelőző találkozók alatt van idő egymást megismerni, bizalmi viszonyt kialakítani. De itt nincs mire rákötni, nincs előzmény, se ismeretség. Lassan lehet csak haladni, türelemmel kell lenni, míg megtörténik az egymásra hangolódás. Öröm volt számomra látni, hogy innen, ilyen messziről is el lehet indulni és érdemes is építkezni. A bizalom – csak idő kérdése és – kialakul. És akkor már ott vagyok, mint máskor: ráhangolódom az anyára, támogatom és segítem lépteit a vajúdás útján. Készül a muskotályzsályás borogatás, belengi az egész szobát, jól jön a homeopátiás szer és a test forróságát csillapító legyező. Mindig megtiszteltetés számomra, ha egy pártól meghívást kapok életük e kiemelkedő eseményére. Ebben a helyzetben valahogy többszörösen is igaznak éreztem ezt.

A kép forrása: www.szoptatasportal.hu

Amikor a második ügyeleti napomat kezdtem, épp nem vajúdott senki a szülészeten. Megérkezésemkor egy császármetszéshez készültek elő a szülésznők. Vártam, míg elcsendesül egy kicsit a folyosó, aztán kidugtam az orrom. A műtő előtti folyóson a hirtelen történésektől egy kicsit bénult, aggodalommal és izgatottsággal telt apát pillantottam meg. Várta a számára legfontosabbakat. A párját és a kislányát. Odaléptem hozzá, váltottunk pár szót. Úgy éreztem jól esik neki, hogy nincs egyedül. Hamarosan felsírt a műtőben a kisbaba, kihozták és az apa néhány perc erejéig a mellkasára vehette. Csuda helyesek voltak! A kisbabát aztán néhány órával később láttam viszont, amikor elmentem érte a csecsemősökhöz. Az anya egyedül feküdt az őrzőben, nem kelhetett fel (az érzéstelenítés még hatott), így még órákig várhatott volna arra, hogy viszontlássa a kisbabáját. A szülőszoba csendes volt, így nem volt akadálya annak, hogy a gyermekágyas osztályon maradjak és segítsem az anya és a baba egymásra találását. Elmentem a kislányért, betoltam a mamájához és a mellkasára fektettem. Ültem és vigyáztam rájuk az ügyeleti időm végéig. Csodálatos volt megélni, hogy az ember a puszta jelenlétével is milyen sokat adhat…