Egy kismama naplójából – első trimeszter

Új bejegyzések a blogon!! Flóra várandósságot követhetjük mostantól nyomon trimeszterenként…  

“Az első terhességem után mindenki csak azzal kecsegtetett, hogy a második babavárás, na, az majd teljesen más lesz és, hogy ez mindig így szokott lenni, ha az egyik ilyen, akkor a másik olyan stb. mert hát ugye ilyenkor hirtelen mindenki olyan okos és olyan jó tanácsokat tud adni:)) (Itt érdemes talán röviden kitérni arra az érdekes jelenségre, hogy szinte rögtön a szülés után majdnem minden ismerős és idegen egyaránt rögtön arról érdeklődik, hogy na, és mikor jön a kistesóóóóó???)

Minden más lesz most, vagyis értették ezt főleg az első hetekben, hónapokban észlelt rosszullétekre, amiket két évvel ezelőtt éreztem, amikor az első gyermekemet vártam. Szinte hónapra pontosan most, két év elteltével szinte ugyanazokat kezdtem érezni, nem sokkal azután, hogy a kis teszten megjelent az a két kis csíkocska…

Sajnos nem következett be az egykori sok kedves reményteli biztatás, és a várandósság első heteiben észlelhető meglehetősen kellemetlen jelek egyre csak jöttek és jöttek. Mindezt megspékelve egy kis másfél éves örökmozgó leányzóval…

Az egész áldott állapot érzése azzal kezdődött, hogy úrrá lett rajtam az a szűnni nem akaró fáradtság és gyengeség érzés, amit nevezhetünk akár reggeli rosszullétnek is, azonban ez egész napos volt, bár ami igaz az igaz, valóban reggel kezdődött, rögtön azután, hogy a kislányom a másik szobából félreérthetetlen hangon jelezte, hogy ideje elkezdenünk a napot… Aki ezt nem élte még át (óhh azok a szerencsés kismamák, akik mindig csak azt mesélik, hogy nem éreztem semmit, nem is vettem észre, hogy bármi más lenne …. na, rájuk azért ilyenkor “néha” irigykedve gondoltam) annak ezt szinte valahogy nem is lehet elmesélni, hogy milyen érzés is ez. Mint ahogy ezt pl. egy férfinak is nehéz elmagyarázni, így a férjünknek is csak annyit tudunk mondani ilyenkor, ha egy rosszabb percünkben talál ránk akkor ő csak ennyit hall, hogy “nem érted, hogy rosszul vagyok…???” hahaha, hát ezt nagyon nem is lehet megérteni, ezt csak átélni lehet (szegény férjek, mi mindent élnek azért ők is meg mellettünk ezekben a hetekben, na de erről egy külön nagy fejezet is íródhatna…:-))).

Nem is tudom, hogy így visszagondolva, mi a nehezebb “feladat”: végigdolgozni ezt a kezdeti időszakot az ember munkahelyén vagy most így “végigdolgozni” egy egész napot egy másik kis állandóan munkát adó örökmozgó mellett…? Nyilván nem is lehet ezt nagyon összehasonlítani, de talán én az utóbbira szavaznék, hiszen itt nincs hétvégi pihenés, betegszabi vagy akár csak egy sima szabadnap, itt 0-24 órában megy a nagyüzem, úgy ahogy azt a főnökasszony diktálja:-) Menjünk játszóra, menjünk bevásárolni, vigyük fel a gyerkőcöt a második emeletre, miközben az ember lánya azt sem tudja mikor esik össze ettől az általános rosszulléttől, ami engem az első hetekben elkísért…mindez párosul persze azzal a ténnyel, hogy mégiscsak tisztességes anyuka és háziasszony lévén főzzünk ugye valami finomat és persze egészségeset minden nap a családnak, na de mit kezdjünk eközben azzal az érzéssel, hogy még a hűtő kinyitásának a gondolatától is rosszul leszünk, nemhogy az ételek (és minden más egyéb) szagok (korábban illatok) létezésétől…nincs mást tenni csak várni és várni a csodát, hogy egyszer, egyik napról a másikra elmúlik majd ez az egész kezdeti érzés és újra visszatér az erőnk és a régi mivoltunk! Most sem tudtam elképzelni, hogy ez meg fog tényleg ilyen hirtelen történni (ahogy 2 évvel ezelőtt is nagyon szkeptikus voltam….) de egyszer csak tényleg elmúlt!!! És minden a régi lett, legalábbis egy darabig…:-)

A kényelmetlen hetek és a sok-sok nagylány melletti teendő mellett szinte kicsit szégyenletes és lelkifurdalásos érzés ezt bevallani, de a kis pöttyre ott a pocakban sokkal kevesebbet gondol az ember, mint azt tette egykoron az első gyermekét várva. Persze nagy az öröm és boldogság, hogy bővül a család, de olyan gyorsan telnek a napok, rosszullétek ide vagy oda, hogy amíg korábban szinte napra pontosan tudtam, hogy aznap a terhesség éppen hányadik percében járok és hogy még hány nap is van pontosan hátra a nagy napig, addig most csak úgy repültek a hetek…este, mikor minden és mindenki elcsendesül, szinte csak akkor van idő és alkalom a kis pocaklakóval egy picit diskurálni….persze a sok vizsgálat és kezdeti félelmek-aggályok azért nem feledtetik, hogy mi is a helyzet valójában, de a már megváltozott életvitel szinte már arra sem hagy időt, hogy úgy igazán, teljes szívből izguljunk valamin. Vannak viszont pozitív dolgai is ennek a nagy gyorsaságnak, ugyanis most, hogy már jó pár hét eltelt, örömmel vettem tudomást arról, hogy szinte semmilyen internetes blogot, okosabbnál-okosabb chatszobát sem sikerült meglátogatnom ill. végigolvasnom az éppen előttem álló vizsgálatokról ill. annak eredményeiről és nem olvastam rémhíreket és “orvosi szakvéleményeket” okosabbnál-okosabb idegenek tollából! És ez olyan jó!:-) Ebből a szempontból sokkal nyugodtabban teltek az első hetek is.

Mint ahogy írtam, ahogy jöttek, úgy el is múltak a rosszullétek, a kellemetlen szagérzékenységek és visszaállt a régi rend. Na de mi van olyankor, amikor már kicsit látszik a pocak, de még senki nem meri feltenni a nagy kérdést, ha hivatalosan még nem tud az állapotunkról? Mi van akkor, ha már nem vagyunk rosszul, sőt erőnk annyi, mint egykoron legaktívabb időnkben volt, viszont a baba nem mozog még és nem is nagyon érzünk még semmit a kis jövevényből (még szerencse, hogy van ultrahang:-)?!

Ki van odabent és mikor mozdul már meg, hogy adjon egy kis igazi rugdosós életjelet magáról:-)?! Ezekről az elkövetkező hetekről majd a következő részben olvashattok!”

 

Hozzászólások lezárva.