Gyermekágyas voltam – Krisztina története

„A gyermekágyas időszak egy nagy kihívás…” mondta Palya Bea egy interjúban 7 héttel azután, hogy megszületett a kislánya.

De mégis milyenek lehetnek a szülés utáni első hetek?

Ezúttal Krisztina enged betekintést az ő saját történetébe. Kisfia megszületése után nagyon intenzív kapcsolatban álltunk, támogattam őket az első hetekben, egészen addig, míg Krisztina úgy nem érezte, hogy „egész magabiztos és kiegyensúlyozott kismamává” vált.

Szeretettel ajánlom Nektek megható és igazán őszinte írását…

“6 hét? Ez volt AZ? Hihetetlen, hogy ennyi volt! Ennyire sok, ennyire sűrű, ennyire új és ennyire rövid… Sok mindent gondoltam előtte, hogy milyen lesz, aminek persze a töredéke sem jött be. Történt viszont nagyon sok minden, amire még gondolni sem mertem.

Kezdjük azzal, hogy medencés szülés helyett császármetszéssel indítottunk, és a magától is működni illő szopi sem olyan magától értetődően indult el. No persze a kórházban sem sokat lendítettek a dolgon, mit ne mondjak. Már itt kezdtem érezni, hogy mennyire létfontosságú ebben az időszakban (és gyanítom a továbbiakban is – erről majd egy következő írásban), hogy egyrészt az „átlagosnál” jóval tájékozottabbá váltam már várandósságom alatt – ezért képes voltam értelmezni, ami körülöttem történt, és amit mondtak; másrészt, hogy jól körülvettem magam segítőkkel, akikre ezekben a (és az elkövetkezendő) nehéz órákban számíthattam. Volt kit felhívni, kit megkérdezni, amikor preventív antibiotikummal rémisztgettek, vagy amikor a „drámai” súlyvesztés miatt nem akartak hazaengedni bennünket. A „mikor és hogyan fejjünk a kórházban” témakörét pedig azt hiszem valóban a végletekig kimerítettük. Mert szerencsére volt kivel.

Ott kezdődött, hogy már a várandósságom első hónapjában a bábai gondoskodást választottuk, rendszeres vizitekkel, ahol még a leghülyébbnek tűnő kérdéseimet is feltehettem. Ezeken a találkozókon volt rá(m) idő, nem úgy, mint az orvosi kontrollokon és szívesen vették a kérdéseket, sőt, a vizit végén mindig elmondták, hogy nagyon is releváns kérdéseim voltak. Aztán kiderült (mire nem jó a Facebook), hogy régi egyetemi társam, Anna, a dúlai hivatást választotta az elmúlt évek alatt és várandósoknak beszélgetős klubokat tart a mi jól-létünk érdekében. Nagy köszönet neki ezért, mert bár rendszeresek voltak a vizitek a bábánál, ez a fajta kötetlen „dumcsi” más várandósokkal és egy szakemberrel együtt még így is sok új gondolatot hozott számomra, amikből sok visszaköszönt az elmúlt 6 hét alatt. Szerencsére gyerekorvost is sikeresen választottunk, olyat, akit még szombaton és vasárnap is fel tudtam hívni, amikor „preventív antibiotikumot” szerettek volna adni Samunak.

Aztán úgy döntöttem, hogy mégsem olyan drámai Samu súlyvesztése és a tejem is nagyobb eséllyel lövell be nyugiban, mint két sírás között a kórházban, így végre 4 nap után elindultunk haza (persze a személyzet nem kicsi rosszallása közepette, de hát ez maradjon az ő bajuk…).

Hazaérve hirtelen rá kellett döbbennem, hogy már megint túl idealisztikus voltam, és a várva várt családi összebújást bizony határozatlan időre el kell engednem, hiszen a műtéti seb még igencsak nehezítette a mozgásomat. Azért persze végre mindhárman egy ágyban voltunk legalább, de úgy éreztem, hogy mindez (és tulajdonképpen minden, ami az utolsó egy hétben történt) csupán valami halovány másolata annak, aminek „történnie kellett volna”, amire készültünk, hogy történni fog…
És akkor még nem is beszéltem a hormonokról és az ő táncukról. Nehéz is, mert nem látsz valamiféle barométert (ahogy a ciciden sem milliliter-beosztást), ami jelezné valahogy, hogy mi a helyzet odabenn. Szóval nem tudod, hogy mi is történik, csak azt érzed, hogy minden a feje tetején áll. Hát, ember legyen a talpán, aki ilyenkor meg tudja őrizni a belső stabilitását. Nekem nem sikerült. Én sírtam. Sokat. Nagyon sokat. A párom meg – a mai napig nem tudom honnan szedte a türelmet, nyugalmat hozzá – tűrte, támogatott, vigasztalt, és csinált mindent, ami nekem épp nem ment.  Akár fizikailag (rohangálni a ki tudja miért síró újszülöttel a lakásban fel-alá) akár lelkileg (rendezni valahogy a belső káoszt a felborult párkapcsolati világunkkal kapcsolatban). Azt hiszem örökre hálás maradok neki ezekért a hetekért (is). Mert ez az állapotom gyakorlatilag egy hónapig tartott. Ebben az időben is nagyon sokat számított, hogy volt egy dúla a közelemben, akihez bármikor bizalommal fordulhattam, hogy volt szoptatási tanácsadó nálunk, aki, bár mire odaért hozzánk (2 nappal a kórházból való hazaérkezés után), teljesen beindult a szopizás, mégis egy nagyon hasznos kis információs csomagot hagyott ott nekem végül papíron is és fejben is.

Végül egyik nap (pont 4 hetes volt Samu aznap) szintén a párom javaslatára bebújtam a kisfiúnkkal a takaró alá bugyiban-pelusban, és mivel végre oldalt tudtam fordulni a sebemtől, fekve szoptattam őt, gyakorlatilag órákon át, ahogy ezt már addigra nagyjából megszoktam (mert hiába beszéltünk róla a várandós klubon, hogy bizony órákig tud komfortszopizni egy pár napos-hetes újszülött, és hiába gondoltam magam felkészültnek, az elején igencsak kiborultam néhányszor). Egyszer csak felnézett rám, és nézett a szemembe jó sokáig. Rám tört persze a sírás, és jött a gondolat, hogy „ennek így kellett volna kezdődnie”, és öleltem magamhoz, puszilgattam a kis buksiját és kezdtem megnyugodni ott belül, mintha tényleg most kezdődne minden. Ez volt az a bőrkontaktus, és „aranyóra”, amire a mamának nagyobb szüksége volt, mint a babának… Ezt is köszönöm a páromnak és külön köszönöm neki, hogy a várandósságom alatt ő is ilyen felkészült, tájékozott kispapává vált, hogy tudta, hogy a bőrkontaktus miért és mennyire fontos, és így tudott egyáltalán nekem ilyet tanácsolni.

Innentől jobb lett a helyzet, nem hívtam fel kétségbeesve a dúla-barátnőmet sem naponta-kétnaponta tanácsért, mert bizony Anna ott állt mellettem teljes vállszélességgel végig, mindezt úgy, hogy soha egyetlen döntést sem hozott meg helyettem, mindig csak a megfelelő, vagy hiányzó információt adta meg nekem ahhoz, hogy végül én tudjak dönteni és kompetensnek érezzem magam a kismama szerepemben. Így néha már elhittem, hogy tudom, hogy mit csinálok és, hogy tényleg megy a szopi, és nem lesz éhes a gyerek akkor sem, ha egész nap komfortszopizik, és csak éjszaka vannak elkülöníthető étkezések; sőt, voltak napok, amikor egyáltalán nem sírtam.

Ezeken a napokon aztán egész konstruktív gondolataim támadtak, amiket igyekeztem a lehetőségeimhez képest (napi 9-10 óra komfortszopi túl sok mozgásteret nem enged…) megvalósítani. Rájöttem, hogy azokon a fórumokon, ahol a várandósságom alatt tájékozódtam, most akár kérdezhetek is. Miközben feltettem a kérdéseimet, sorra olvastam a hozzám hasonló kismamák hozzám hasonlóan kétségbeesett kérdéseit, hozzászólásait. Rájöttem, hogy vannak, akik nálam sokkal komolyabb helyzetben vannak, mert az ő babájuk éjszaka sem alszik például; vagy vannak, akiknek ugyanazok a feladatok okozzák a fejtörést: „hogy menjünk ki a mosdóba” vagy „mit is csináljak, ha már úgy érzem, hogy nem bírom”; és vannak, akik mindezekre a kérdésekre támogatóan és saját tapasztalatból beszélve, életszagúan válaszolnak. Egyszóval rájöttem, hogy vannak sorstársaim. Ebből aztán rengeteg erőt merítettem, és már csak ritkán sírtam.

Aztán közben a hordozás is egyre jobban alakult, volt nálunk tanácsadó, megtanultam komfortszopihoz is felkötni Samut, így már egész mobillá váltam, legalábbis lakáson belül. Aztán megtanultuk a sétálós kötéseket, és végre valahára kiléptünk a lakásból először csak a napi séta erejéig, de azóta már egész rutinosan megyünk mindenfele. Bár kendő nélkül nem tudom mi lenne velem, nagyon nagy kincs: van szabad kezem, sokáig elbírom benne a lurkót, és ő is olyan nyugodt, amikor ilyen közel van hozzám.

Az életünk tovább színesedett, ahogy elkezdtek jönni a látogatók (szó szerint is, mert majdnem mindenki valami színes gyerekjátékot hozott). Nagy élmény volt, és még most is az, nézni őket, ahogy a kis csöppség fölé hajolva lelkendeznek!!! Arról meg már nem is beszélek, hogy egész fura volt először újra olyan beszélgetést folytatni, ahol válaszolnak is a kérdéseimre, nem csak gügyögést kapok – jobb esetben! Szerencsére a barátnők lelkesebbek, mint a barátok, így elég soká szembesültem a hogyan szoptassunk igény szerint – értsd: akár egy-két órán át – miközben egy jóbarátunk van nálunk látogatóban kérdéssel. Egyszer csak rájöttem, hogy ezek már édes problémák, amikkel százszor könnyebben szembesülök, mint a kezdetiekkel, alig pár héttel korábbról.

Az igazi megdöbbenés akkor ért, amikor rájöttem, hogy alig egy-két nap, és mennem kell a 6 hetes kontrollra, ami azt is jelenti, hogy gyakorlatilag véget ért a gyermekágyas időszak! Visszatekintve be kell látnom, hogy egész magabiztos és kiegyensúlyozott kismamává váltam ez alatt az idő alatt, és most még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy azok az ideálképek, amiket láttam magam előtt várandósan magunkról, mint kicsi család, egyszer csak megvalósulnak.”

 

Hozzászólások lezárva.