“Eljött a várva várt szép, tavaszi hétfő. Eddigi életem során nem volt jellemző rám, hogy nagyon vártam volna a hét első napját, na de ez a hétfő mégiscsak más volt, nem egy unalmas szürke munkanap…

Lassan 9 hónapja vártuk ezt a bizonyos napot, amire a kislányunkkal ki voltam írva. És elérkezett.

Reggel bizakodva vágtam neki a napnak a férjemmel, ő a szokásos CTG-re bevitt a kórházba, ahol az orvosom megállapította, hogy bár már lát szülésre utaló jeleket (ha jól emlékszem akkor már 1 ujjnyira nyitva volt a méhszáj – talán azért, mert jó pár hete szedtem már különböző “szülést segítő” homeopátiás golyócskákat…), de amíg nincs fájás, addig “nem tudunk szülni”… Kicsit csalódottan, de hazamentem és csak vártam a jeleket, amiket már kívülről fújtam, hiszen az elmúlt napokban-hetekben ezt a részt a várandós kisokosomban már rongyosra olvastam (mivel már kb. két hete azt éreztem, hogy aznap már biztos szülni fogok)… Mégis, mint talán minden első gyermekét váró anyuka attól tartottam, hogy nekem egészen máshogy fog minden alakulni és nem fogom felismerni azokat a bizonyos, teljesen egyértelmű jeleket, amiket minden már szült anyuka olyan misztikusan emleget. Eltelt a várva-várt hétfő délelőtt, délután, este és nem történt semmi, de semmi…

Másnap, kedden, újra a kórházban indítottuk a napot, őszintén megvallva nagyon irigykedve néztem a már látásból jól ismert pocakos anyukatársakat, hogy szinte sorra születnek meg a babáik. Aznap a doktor úr csak annyit mondott a szokásos vizsgálat után, hogy ha jönnek a fájások, ne nagyon várakozzak majd, mert ez a gyerek – idézem – “robbanni fog”!!! Haha, gondoltam magamban, ez jó, de mit is jelent ez pontosan…?! Később megtudtam, mire gondolhatott a doki. Ekkor már 1-2 ujjnyira volt nyitva a méhszáj. Nagyon türelmetlenül telt el ez a nap is, és nem történt semmi, de semmi. Sehol egy kis fájás, sehol egy kis magzatvíz vagy akármi más… már csak arra tudtam gondolni, hogy történjen már végre valami…!

A történetünkhöz az is hozzátartozik, hogy Húsvét Nagyhét volt éppen, tehát mindenki az ünnepi hétvégéjét tervezgette, köztük persze a kórház dolgozói és a doktorom is, aki megjegyezte, hogy ő Csopakon lesz délutántól a nyaralójában, de ha szülnénk, hamar felér Budapestre, csak időben értesítsem…azt hiszem, nem kell részleteznem, ez a tudat mennyire tett jót az akkori állapotomnak…

Aztán szerdán délután 13h-kor elkezdődött a csodafolyamat… Anyukám épp nálunk volt, így nagy szerencsém volt, hogy nem voltam egyedül, mivel a férjem dolgozott… Elkezdődtek azok a bizonyos hőn áhított fájások. És tényleg felismertem, hogy ezek már azok! Már egyből (számomra) nagyon sűrűek voltak, kb. 10 percenként jelentkeztek, aztán még inkább sűrűsödtek. Gyorsan hívtam a férjemet, a szülésznőt és beautóztunk a kórházba. Megállapították, hogy igen, szülni fogunk!!! Szupeeer, nagyon örültem a hírnek, bár szerintem akkor már nem nagyon voltam “magamnál”, olyan gyorsan történtek az események.

Doktor úr is valami csoda folytán hamar beért a kórházba, és gyors átöltözés után már a szülőszobában is találtam magam, kórházi ruhába beöltözött férjestől, szülésznőstől. Érzéstelenítést nem kaptam, bár korábbi terveim szerint sem szerettem volna vele élni, de ha mégis meggondoltam volna magam sem kaphattam volna már, mert nagyon gyors szülésnek ígérkezett a dolog és ilyenkor már nem kaphat az ember… Magáról a vajúdásról sokat nem is tudok mesélni, mire beértünk a kórházba már kb. 3 ujjnyira volt nyitva a méhszáj.

Jöttek, csak jöttek a fájások és csak arra emlékszem már, hogy a szülésznőm csak arra kért, hogy nehogy még “toljak”, mert még meg kell várnunk hogy “lejjebb érjen” a baba… Mindenesetre ez a toló érzés meglehetősen kellemetlen volt (ugye itt most finoman fogalmaztam), bár sokat emlegették, hogy hasonlít a mellékhelyiségben érezhető érzésekhez, nem nagyon tudtam elképzelni ezt. Hát tényleg hasonlít, nagyon…sőőőt!!!

Miközben én ezekkel a csodás érzésekkel vívódtam “odabent”, a hangulat a szülőszobában nagyon vidám volt, férjem a dokival beszélgetett két fájás közt. Néha azt éreztem, hogy hahó, én is itt vagyok, nem zavarok esetleg???!

Aztán egyszer csak elérkezett a kitolási szakasz ideje, de még mindig csak 16h körül járt az idő. Minden erőmet összeszedve az 5. kitolásra 16:50 perckor megszületett a gyönyörűédescsodaszép egészséges kislányunk, akit nagy meghatódottságunk közepette magunkhoz öleltünk. Fantasztikus élmény volt, főleg, hogy a férjem vágta el a köldökzsinórt. Rögtön a mellkasomra helyezték, majd meg is történt az első szoptatás, amit a szülésznő segítségével sikerült nagyjából sikeresen “végrehajtani”… Mivel tényleg “robbanós” szülés volt, szinte fel sem fogtam órákig az egész folyamatot, hogy mindez ilyen gyorsan megtörtént velünk. A szülésznő és a doktorom is folyamatosan azt emlegette szülés után, hogy kb. olyan szülés volt ez, mintha a jó sokadik gyerekemet szültem volna… pedig tényleg ő volt az első!! Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy mindez ilyen gyorsan és komplikációmentesen történt meg velünk.

Szerencsére a kislányunkkal minden rendben volt, így pár nap után elhagytuk a kórházat. Bevallom, nekem az első kórházi napok és a hazatérést követő hetek, hónapok, sokkal nehezebb feladatnak tűntek, mint maga a szülés volt. A még ki nem alakult új életünk sok-sok újdonsága nagy meglepetésként “zúdult” ránk, az ébren töltött éjszakák hamar ráébresztettek minket arra, hogy innentől már semmi sem lesz olyan mint régen. Azóta sikeresen belerázódtunk mindenbe és határtalan boldogságot jelent számunkra a kislányunk…

Ahogy drága jó Anna barátnőm azon a bizonyos szerdai napon délelőtt, (amikor még nem tudtam, hogy mi vár rám aznap délután) megüzente nekem: “Hihetetlen, hogy nemsokára eljön a nagy nap, és már sosem lesz olyan az életetek mint most! De jó értelemben! Mamának és Papának lenni a legjobb dolog a világon!”

És milyen igaza volt! Ő már biztos akkor érezte, hogy a nagy nap már el is érkezett… Köszönöm ezúton is az azóta is tartó sok-sok segítséget!”