Kismamaként a testünkben zajló hormonális átalakulásokkal együtt újabb és újabb – eddig ismeretlen – TESTI és LELKI érzetekkel találjuk szembe magunkat. Amennyire boldogító tud lenni ez a más állapot, annyira tudunk olykor elbizonytalanodni az új élmények megtapasztalásától.

A várandósoknak szánt könyvekben a fő hangsúly rendszerint az édesanya és a kisbaba testi változásain van, ezeket követhetjük nyomon hétről hétre. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy kevés szó esik a változások lelki vonatkozásáról, ami pedig sok várandósnak nagy segítség lenne ahhoz, hogy megértse a lelkében zajló átalakulásokat. Megnyugtató lenne az anyák számára, ha tudatában lennének annak, hogy teljesen normális az az érzelmi hullámvasút, ami a várandóssággal beköszönt az életükbe.

Szemezgettem néhány gondolatot a perinatális pszichológia irodalmából: ez a tudomány a várandósság lélektanával foglalkozik és három különböző szakaszát különíti el a babavárásnak:

A kezdeti időszakaszban a kisbaba be- és elfogadása zajlik testi és lelki szinten. Ekkor a fókusz jellemzően még önmagunkon van. Sokan számolnak be ebben az időszakban arról, hogy amíg meg nem pillantják gyermeküket az UH monitoron, el sem tudják képzelni, hogy egy kisbaba van a hasukban. Teljesen normális, amit éreznek.

Aztán beköszönt a második trimeszter, amikor rendszerint visszatér az energiánk, kiegyensúlyozottabbak leszünk és ami a legmeghatározóbb, megérezzük kisbabánk mozgását odabenn. Rendszerint ekkor tudjuk meg, hogy kisfiút vagy kislányt hordunk a szívünk alatt, így mindezeknek köszönhetően kezd egyre személyesebbé válni a kapcsolatunk kisbabánkkal. A lélektan nyelvén ez a szakasz: a gyermeknek, mint önálló lénynek az elfogadása.

Végül a harmadik harmadba lépve tekintetünket egyre inkább a szülésre szegezzük, minden héttel közelebb kerülünk a nagy naphoz. Lelki szinten az elválásra, a kisbaba elengedésre hangoljuk magunkat.

Sokak számára jelenthet megnyugvást, ha tudják, a várandósság és az elmúlás gondolata teljesen megfér egymás mellett. Igen, azzal, hogy megfoganunk, és új élet elébe nézünk, már sosem lesznek olyanok a dolgok mint azelőtt. Ez aggodalommal tölthet el bennünket, de ezeknek az érzéseknek, a korábbi életünk búcsúztatásának ugyanúgy teret engedhetünk / teret kell engednünk, mint más jellegű „gyászunknak”.